2017. február 12., vasárnap

Kitörés 60 TT - ahogy én láttam...

Hetvenkét éve, 1945. február 11-én törtek ki Buda várából a fővárost védő magyar és német katonák. Szomorra próbáltak eljutni – ami a közel ötvenezres tömegből csak pár száz embernek sikerült. Tizenegyedik éve, hogy emlék- és teljesítménytúrát szerveznek erre a napra, amit az igazán nehéz kihívások közé szokás sorolni.



A Kitörés 60 egészen különleges teljesítménytúra, egyedi jellemzőkkel, amik máshol igen ritkán (vagy sohasem) fordulnak elő. Az ellenőrzőpontok személyzete korhű öltözékekben és felszerelésekkel fogadja a túrázókat – természetesen beleértve tiltott önkényuralmi jelképeket is (vörös csillag, sarló-kalapács, nyilas- és horogkereszt). Emiatt évről évre politikai támadások célkeresztjébe is került az esemény, amit bizony a résztvevők is megéreznek – ha másból nem, a fokozott rendőri jelenlétből mindenképpen. Ehhez kapcsolódik egy másik sajátosság: meglehetősen gyakori, hogy a túrázók (korabeli vagy modern) katonai felszerelésben indulnak útnak – időnként fegyverek másolataival! Ilyent sem látni másutt… Aztán az emléktúra-jelleg: az út közben több helyütt felbukkanó katonasírokat gyertyákkal, mécsesekkel halmozzák el. Ezeknél sok túrázó megáll, és rövid főhajtás után halad csak tovább.
Talán emiatt is, meg a nehéz körülmények miatt is, de a szintidő a szokásosnál jóval „engedékenyebb”: tizenhét óra áll rendelkezésre. Ez alatt hatvan kilométert kell megtenni, bőven kétezer méter feletti szintkülönbséggel, néhol meglehetősen szerény jelzésekkel. Különlegesség még a februári éjszaka is: este fél öttől hétig lehet rajtolni, általában hidegben, fagyban, sokszor pedig sárban és latyakban. A rendezők fel is hívják a figyelmet a túra kiírásában: „Extrém, éjszakai túra, igen nehéz túra, csak megfelelő edzettségű indulóknak ajánlott! A túra minden körülmények között megrendezésre kerül!” Természetesen kötelező felszerelés a lámpa, de a legfontosabb igazából a tapasztalat, a természet és önmagunk ismerete…

Roland kollégámmal egy zsámbéki leparkolás, majd buszozás után este 17:40-kor sikerült elrajtolni Buda várából, a Kapisztrán térről. Nem örültünk ennek: aggódtunk, hogy a sok-sok előttünk haladó komoly dagonyát hagy maga után. Később kiderült, emiatt kár volt tartani… és az is, hogy a hatalmas tömeg-rajtot így megúsztuk. A sok (békésen figyelő) rendőr között „törtünk ki” a Bécsi kapun át, akárcsak a katonák és civilek 72 éve. Várfok utca, Széll Kálmán tér, hamar a Városmajornál vagyunk. Fogaskerekű végállomás, János kórház, ahol néha még jelzik is a Mária-utat… De igazából szükségtelen is: nincs olyan pillanat, hogy senki ne menne előttünk. Jóval gyakoribb, hogy csoportok, társaságok haladnak együtt – sokat előzünk Rolanddal. Aztán jön a Diós-árok, amiről olvastam, hogy komisz. Sárra gondoltam naivan, de kiderült, hogy egy hosszú, monoton emelkedőről van szó. Itt is jól meghúzzuk lépteinket, szépen haladunk előre. Felérkezve kis lépcsőzés, és máris a Svábhegy megállónál járunk.


Kis ereszkedés, és első ellenőrző pont: Széchenyi emlék. Fel a lépcsőn, sok-sok ember, pompás kilátás – és az (eddig csak képen látott) uniformisok. Meghökkentően valóságos, mintha egy filmbe csöppentem volna, úgy érzem magam. Mellettük katonasír, sok-sok gyertyával, mécsessel – és komoly arcú túratársak állnak mellette, fejet hajtva. Hátam borsózik, nem tagadom, megható jelenet. Aztán elindulunk, zöld jelzés továbbra is, Rege út – át a két Széchenyi-hegyi végállomás között: fogaskerekű és gyermekvasút. Irány a Normafa, egyenesen, sok előttünk haladóval – és sok előzéssel. Remek a ritmus, a Mátrában rájöhettem, hogy Rolanddal kiválóan egy tempót tudunk menni: nagy áldás ez!
Aztán letérés balra, vagyis kicsit fel; emelkedik a terep. Mert ez már terep, ma először, nyolc kilométer után. Amivel együtt jár a lámpáink előkeresése is – meg a havas, néhol jeges utak felfedezése is. Elágazás, a zöld kereszt sárgára vált, újabb katonasír. Aztán sor kígyózik, megállunk: itt a Csacsi-rét, 2. EP. Máskor ilyen helyzetben gyakori a türelmetlenség, bosszankodás: ámulva nézem, itt milyen békésen, higgadtan várunk a sorunkra. Beszélgető, derűs túratársak várják türelmesen, hogy sorra kerüljenek. Több helyütt itt is (mint az éjszaka folyamán még jó párszor) német nyelvű párbeszédek hallhatók: nagy eséllyel dédapák, felmenők utolsó útját járják be az emlékező leszármazottak. Nem kis idő, pénz és energia lehet ez nekik: elismerő pillantásokat kapnak sokfelől. Aztán uniformisok, pecsét, jobb kanyar. Emelkedő, letaposott jég, többen is elesnek: elő hát a csúszásgátlóval! Pár perc, amíg talpainkra kerül – de ez idő alatt is körülbelül 7-8 ember vágódik el, ugyanazon a helyen. Aztán gyorsan kiderül az, ami az egész éjszakánkat, de legalábbis annak igen jelentős hányadát alaposan meghatározza: a „jégenjárók” hatalmas szolgálatot tesznek. Hihetetlen nagy a különbség a túratársakhoz képest, akik nem hoztak ilyent! Ahol ők az út szélein igen nagy óvatossággal – és ehhez mérten lelassulva – haladnak, ott mi… futunk. Először csak megyünk, gyorsan, az út közepén, élvezve, hogy hirtelen mennyi hely lett. Aztán futunk, mert hatalmas biztonságot adnak ezek a kis vacakok a talpunk alatt. És naná, hogy dübörög az adrenalin! Hihetetlen a sebesség-különbség, itt-ott elismerő vagy ijedt, esetleg megrökönyödött szavak, kommentek kíséretében. Egy-egy perc leforgása alatt több tucat túrázót előzünk meg - most látjuk, milyen sokan is vannak előttünk.

A sárga sávon vagyunk, ami nemsokára fonódik a pirossal, majd „át is ad” neki bennünket egy időre. Elvileg ismerős szakasz számomra a Piros 85 TT-ről – csak hát ellenkező irányból (de legalább szintén sötétben). Gyakorlatilag nem annyira, meg hát nagyon a láb elé kell nézni, így is. Azért a bal oldali panoráma folyamatosan vonzza a tekintetünket, nemsokára pedig szemből is pompás a látvány: igen, már a János-hegyen szuszogunk felfelé, bár szerintem így kevésbé megerőltető, mint a másik irányból. Meg hát a látvány, ugye… Átkelünk a gyermekvasút sínjein, és gyorsan a parkolónál találjuk magunkat. Itt vannak az oroszok! Vagyis hát a szovjetek. Pompás állapotú egyenruhák és usankák, egy tricikli… és barátságos, mosolygós hölgyek osztják a pecsétet – és a remek csokikat. Jól esik egy kis energia, nehéz szakaszok vannak már mögöttünk – és még inkább előttünk. Rögtön neki is vágunk a János-hegy megmaradt szakaszának. Az Erzsébet-kilátónál (mint mindig) fotózok, és (mint mindig) megfogadom, hogy egyszer majd végre világosban is feljövök ide…


Aztán az ereszkedés veszi át a főszerepet. Meg a komoly odafigyelés: igen kimérten, óvatosan lehet csak haladni. Legalábbis így látjuk a túratársakon. Mi bolond módra persze itt is sokat futunk. A szerpentin azért megfog minket is, a lépcsőknél figyelni kell nagyon. Szűkebb helyeken meg elsősorban a társakra: segítünk, ahol tudunk. Aztán csak-csak leérkezünk, balról visszatér a sárga sáv, és itt a Szépjuhászné. Kapaszkodás követi az ereszkedést: igazi hullámvasutazás ez. Nagy-Hárs-hegy, itt még nem jártam: megdolgoztat, de pazar panorámával ajándékoz meg.



Északi oldal, tehát ereszkedés jön, persze havas-jeges, tudtuk előre. Műút, átkelés, áruház mögött el, itt a Hűvösvölgy! Lépcsőzés le, óvatosan, átkelés – amonnan újabb hegyek sejlenek fel. Nem dombok, és az emelkedő sem séta felfelé. Megérkezett az OKT, az országos kéktúra is. Pár méter csak, de találkozunk még ma… többször is. Feljutunk a Vadaskerti-hegyre, nem adja olcsón magát. A Határ-nyereg jön, megint egy kis kékkel, ereszkedéssel, jéggel. Futható, nincs gond, hajrá! Hullámvasút. És emelkedő, naná: a mai legmeredekebb. Az Újlaki-hegyről eddig nem volt ismeretem. Na, most van: megtanultam a nevét egy időre. Pompás kilátással nyűgöz le – majd a tetején, addig azonban ez is próbára tesz. Ellenőrző pont, még a csúcs előtt. Aztán kis kavargás, rossz irányba megyünk túratársakat követve, de gyorsan korrigálunk. Északi oldal, ereszkedés: itt – ma először – némi kis sarat is talál Roland, de „ennél több ne legyen”.

Civilizáció nyomai, majd egy sátortábor: Virágos-nyereg, EP. Nem is kicsi: a 25 km-es társak itt befejezik – a 35 kilométeresek meg innen indultak. Nagyobb részük mér múlt időben: nyolc és tíz között rajtolhattak – most háromnegyed tíz van, tehát ők is elénk kerültek. Sebaj, jó a tempónk, majd előzünk! Gondoljuk mi naivan. Hamar kiderül, mekkorát tévedtünk… Előbb azonban kis szusszanás, falatozás: friss fasírt a szendvicsben, amit kapunk, meg tea is jár mellé. Fotózok itt is, sokféle egyenruhás és eszköz látható – a sötét (és az aprócska gép) persze megnehezíti a dolgomat. Elköszönünk a személyzettől – meg az itt is felbukkanó kéktől. Aztán a Tök-hegy, Csúcs-hegy meg a „Kötők padja” környékén az egyik legnehezebb szakasz jön. Meredek hegyoldal balról, meredek lejtő jobbról. Azokon avart látok – de a lábam előtt nem: ott masszív jég van. Tükörjég. Előttem meg sok ember, akik mindehhez mérten lassúak is. Itt-ott azért elengednek (már ha tudnak); megköszönjük, gyorsítunk újra. Aztán újabb vonat, újabb lassulás, felváltva. Egyszer kiesik a bot a kezemből: csúszik lefelé hat-nyolc métert, és több perc, mire feljutok vele, Roland segítségével. Huh. És csak durvul, továbbra is, szakadékok jönnek, meredek szakaszok, sziklákon és kidőlt fákon kelünk át; néhol jobb nem is nézni lefelé.
Aztán enyhül kissé ez a rész is, de itt vizesebb, csúszósabb a teteje, ami Rolandot… futásra készteti. Fejemet csóválom, nevetek – és futok. Hihetetlen. Még nekem is – hát még azoknak, akik a széleken (vagy egyenesen az erdőben) próbálnak valahogy előbbre evickélni. Huh, szegények, mennyi időt elveszítenek, sokszor emlegetjük. Mi azonban lassan beérkezünk a Jegenye-völgybe, a következő pontra. Ilyen jó teát én még nem ittam! Forró, citromos, cukros. Afféle korabeli csajkával mérik az „elvtársak”, egyenesen az üstből. Nem merek sokat inni, mert elnehezülnék tőle, és a terep se lesz könnyebb, figyelmeztetnek. Hát, igazuk is lesz. Talán – ha lehetséges – még csúszósabb lesz a jég, az ösvények felülete. A Paprikás-patak szeszélyesen kanyargó völgyében járunk, egy ideig számoljuk, hányszor kelünk át a kis hidakon… De jobban elvonja figyelmünket az előrehaladás. Elképesztően nehéz lehet itt csúszásgátló nélkül! Később hallottuk, hogy sajnos törések, ficamok, szalagszakadások voltak itt… akadt, aki kétszer is belecsúszott a jeges patakba. Mi is egy villogó mentőautó mellett érkeztünk fel az útra, Solymár szélén, alighanem ő is balesethez mehetett. Jobbulást kívánunk mindenkinek!
Pár méter aszfalt – és egy „tömött” buszmegálló – után ismét felfelé vezet utunk. Tükörjég. Ne állj meg, szól hátulról Roland – de nem tehetek mást. Egyszerűen csak csúszok visszafelé. A „jégen járó” kütyükkel. Hátborzongató. Hogyan mennek majd itt fel a többiek, akiknek nincs? Alighanem az erdőben. Néhol nekünk is muszáj, de aztán javul kicsit a helyzet. Utat szelünk át, egyre ritkább, hogy előzünk: megfogyatkozott a tömeg, és ma már nem is lesz többet. Aztán újra OKT, balról, egy ideig ezen haladunk most.

Civilizációt veszünk észre, ami nem túl gyakori ezen a túrán. Túlzásba azért nem visszük: Nagykovácsit csak „horzsoljuk”, egyedül a Zsíros-hegyen lévő Muflon-itató, ahol ténylegesen érintjük. Ott azonban nagyon: betérünk, megkapjuk az oroszoktól a pecsétet, szusszanunk, szerelvényt igazítunk. Roland teát vesz, én benevezek egy forralt borra, és befejezem a korábbi szendvicsemet.
Mehetünk tovább! Már vasárnap van, éppen hét órája rajtoltunk, és 32 km van mögöttünk, tehát a maci már kifelé megy a málnásból. Ez meggyorsítja kicsit a lépteinket, de csak a tempós gyaloglás szintjére. Nekem a jobb talpam emlékeztet a múltkori fájdalmaira, Rolandot meg mindkettő a délelőtti kick-box övvizsgájára… (no comment). Azért így is kellemes sebességgel haladunk, az út határázottan jobb, járhatóbb lett. És a telihold, ami az egész éjszakát beragyogta, most is kísér bennünket. Igen komoly segítség! És az élményhez is sokat tesz hozzá: hangulatos, és messzire engedi a tekintetet. Elhagyjuk az Antónia-árkot, majd Nagykovácsit is végleg. Itt a Nagy-Szénás! Most sem dombocska, de azért a Piros 85 esetében jobban megdolgoztatott. A hegy kopasz tetején (jelzések híján) kavargunk egy kicsit, navigációt veszek elő, gyorsan korrigálunk. Két leányzó követ bennünket – kicsit ők is letértek az útról. Majd végleg elköszönünk a Kéktől. Még egy emelkedő, és a túra legmagasabb pontja jön, a Kutya-hegy. Megint a sárgán megyünk tovább, újabb EP jön a Fehér útnál. Utána van egy kis tévesztésünk: jönnek velünk szembe, és igazuk van: eltévedtünk. Nem örülünk, pár száz méter – korrigálunk. A hó és a jég itt már végképp megszűnni látszik, helyette kellemetlen kavicsos út jön: vegyük le a csúszásgátlókat! Akárcsak a felvételükkor, most is jókor sikerült dönteni – itt már kezdtek zavarni.

Hét közben alaposan aggódtunk a következő szakasztól. A Békás-patak árka azonban pár nap alatt is sokkal járhatóbb lett, ahogy olvashattuk – és az „utász-egységek” még egy hidat is alkottak nekünk. Nagy köszönet érte! Óvatosan, egyenként, de biztosan átkelhettünk – száraz lábbal. A beásott alakulat megadta a következő pecsétet, és nemsokára feltűnik Perbál. A falu közepén kocsma, előtte invitáló tábla: betérünk. Forró, pompás tea fogad, meg egy kisebb kortörténeti kiállítás. Meleg van odabent, hamar végzünk. Később kiderül, hogy túlzottan is hamar… Letérés a főutcáról, a falu békésen alszik: negyed négy körül járunk. Csúnya, összejárt mezei utak jönnek; megfagyott, göcsörtös sár-nyomok, nehéz az előrehaladás. Szalagozott letérés, a minőség jobb lesz, beszélgetünk nagyot. Közben nem vesszük észre, és szépen eltévedünk – csak akkor, amikor egy nagy rácsos kapu és szögesdrót zárja le előttünk az utat. Elő a navigációt! Kíméletlenül mutatja, hogy csúnyán eljöttünk, nagy vargabetűt írva. Sóhaj, és visszafordulunk. Fények bukkannak fel: ne menjetek erre, nem jó! De. Ez is arra vezet, korábban erre ment a túra – mondja a kis csapat vezetője. Többszörös teljesítő, mi is rá bízzuk hát magunkat, és nem is okoz csalódást: szépen visszajutunk a hivatalos útra. Így is tettünk meg jó kis plusz utat, de legalább nem kellett teljesen visszamenni… Hamarosan be is érkezünk Anyácsapusztára – ahol kiderül, hogy az én itineremre nem került pecsét Perbálon. Puff! Nem vagyok nyugodt, bár a túrajelentésemmel igazolni tudom (arra ugyanis kaptam), vagy a track, amit rögzítek… és fényképeztünk is. Szerencsére egyikre sem lesz szükség a célban: elhiszik ezek nélkül is.


Elterelés! Magyaráz a fiatal pontőr srác, hogy az Anyácsai-tó környéke járhatatlan, és hogy merre tovább. Szalagozás lesz, ott jobbra, ott meg majd balra… Rendben, köszi! Vera köszönt rám: örülünk a találkozásnak, ami nem első alkalom. A távolban a holdfénynél kiemelkedő hegy látszik a horizonton. Addig nyugtatgatom Rolandot, hogy nem, oda nem, amíg rájövök, hogy: de. Az lesz az utolsó, de annál meredekebb emelkedőnk, a Kakukk-hegy. Addig sem kell azonban unatkoznunk: a betonutat követően nemsokára szántásra jutunk, és azon evickélünk tovább. Szerencsére el is vetették már az ősszel, így azért járhatóbb. Hogy mégis kalandosabb legyen, kellemes zsombékos-lápos szakaszt is beiktattak… csak a kényeztetés kedvéért persze. És igen: itt a hegy. Nem beszél senki, megdolgoztat bennünket, de megvan, kész! Utolsó pecsét, bámulom a kézigránátokat, gondosan elteszem az itinereket. Nem futunk lefelé, a faluban, Szomoron sem. Átengedjük magunkat az érzésnek: mindjárt! Világosodik, egyre jobban – de még így is sötétben érkezünk be az iskolába. Szerettünk volna tizennégy órán belül beérkezni, a titkos terv tizenhárom volt – és az órám 12:49-et mutatott, amikor megállítottam. Nagy öröm! Bent gratuláló kézfogások, gyönyörű oklevél, kitűző és még felvarró is jár a célba érkezéshez. Meg az érzés, ami szintén egyedi, nem csak a túra: Kitörés-teljesítő lettem! Részese lehettem ennek a közösségnek, amiért hálás vagyok - és persze büszke is!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése