2017. augusztus 28., hétfő

Magas-Bakony 50 TT - ahogy én láttam...

Változatos, vadregényes vidéken sok-sok látnivalóval fűszerezett teljesítménytúra vezet végig az Öreg-Bakony jellegzetes tájain. Ötven kilométeren keresztül nem csak ezekkel, de megannyi kihívással is találkoztak a vállalkozó kedvűek. Mindezt pazar ellátással és kiváló rendezéssel tették még felejthetetlenebbé a szervezők.

Sokadik túrám, amit Bakonybélről indítok: nyilvánvaló oka van ennek. Hogy ez-e a „Bakony fővárosa”, természetesen vitatható – kiváltképp, hogy faluról van szó (amúgy Zircet tartják annak). Pompás környezete és ideális fekvése szerintem mindenképpen alkalmassá teszi erre. Két Zolival: barátommal és öcsémmel együtt érkezünk ide, és mindhárman az ötvenes, maxi távot választjuk. A legkorábbi, fél hetes időponthoz képest jó fél órával később tudunk indulni (így is négykor szólt az ébresztő…). A nevezés és rajtolás a BKTE-től már megszokott módon, azaz, kb. fél perc alatt történik meg: gyerünk, kezdhetjük is! Az idő egyelőre remek, de tudjuk, hogy komoly meleget jósolnak mára: a nyár utolsó szombatja méltóképpen szeretne búcsúzni. Ehhez mérten meg is húzzuk lépteinket – és egyébként is megpróbáljuk megjavítani tavalyi 9:16-os remek időnket. Igaz, öcsém dünnyög valamit a kihagyott hat hétről, amit túra nélkül töltött: ő nem ennyire derűlátó.

Elhagyjuk a falut (közben súroljuk kicsit az OKT vonalát is), és rátérünk a kék keresztre. Ez már a Gerence völgye: pár méternyire megyünk csak a patak partján, bal kéz felől pedig komoly magasságú és meredekségű emelkedőket kísérünk. Ehhez mérten igazán „vadregényes” érzetem van, amit tovább fokoznak a kidőlt fák vagy a néhol rézsűs gyalogút, amit gondos kezek egy helyen kötéllel is jónak láttak biztosítani. Aztán tájékoztató táblák, tűzrakó hely és esőház bukkan fel: igen, ellenőrző pontra érkezünk, a Gerence pihenőhelyhez. Első EP-n szinte soha nincs ellátás, csak pecsételés. Ismerve a rendezőket, mégsem lepődök meg: 5,2 km-nél terülj-asztalka fogad. A szőlő nagyon finom (és nem „műanyag”), egy kocka csoki is lecsúszik… és közben Timi is felbukkan. Üdvözöljük egymást, de aztán rátérünk hamar a piros sávra.

Át a hídon, igen, majd pár méternyit visszafelé, az úton – aztán letérés balra, ami itt azt jelenti, hogy: fel. Lépcsősoron melegíthetünk be, és ez egyúttal jelzi is a következő kilométerek meghatározó irányát: fel, fel. Nem is csak akármeddig: egyenesen az egész Bakony legmagasabb pontjára, a 709 méter magas Kőris-hegy tetejére. Mindvégig a Közép-Dunántúli Piroson, amit Rézbükki útnak hívnak, de Boroszlán tanösvényként is ismerem. Gyönyörű szép szakaszokat hagyunk el, a kilátás általában korlátozott a fák között, de a távolság és a mélység érzete így talán még izgalmasabb, érdekesebb. A tempónk jó. Talán túlzottan is: egy-két kilométerenként rá-ránézek az órámra, és szándékosan lassítok, mert ez így sok lesz a jóból.
Az aszfaltos szerpentin is igen hamar elénk kerül, ami biztos jele a közeli csúcsnak. Öcsém megnézi az itinert: nem, itt már nem a piros, hanem az OKT a mérvadó. Ennek megfelelően korláton át – korláton vissza vezet az út, ami jóval meredekebb, technikásabb – de rövidebb is, persze. És előttünk-felettünk a „golflabda”, vagyis a polgári légiirányítási radarállomás gömbje. Pár méternyi szikla-lépcső, és itt a Vajda Péter-kilátó. Megviselt szegény, pedig felújításon is átesett már, de a kilátás mindig megérdemli a három emeletnyi lépcsőzést. Előbb azonban engedünk a csábításnak, ami talán nem is csoda. A 2. EP is igen gazdag kínálattal jutalmazza a felérkezőket: dinnye és banán, csoki és müzli, energia-szelet és víz, citrom és narancs… Könnyű tehát az elvesztett energia és folyadék pótlása, élünk is vele.



Aztán a kilátó után ereszkedés: egy ideig a Kék is kísér, de aztán elköszönünk tőle, és megint csak a piros. A Tűzkő- és a Kék-hegy után elhagyjuk a Noszlopy-kunyhó romjait, és bekanyarodunk a Zabola-erdőbe. A Csárda-tető jön, ereszkedés továbbra is, fenyvesek és a Hálóvető-árok jelzik, hogy balról Fenyőfő mellett-felett haladunk el, jobbról meg nincs messze a Pápalátó kő.
Nyílt szakaszra érünk, hamarosan pedig aszfalt, egészen Vinyéig. Egyre erősebben tűz a nap, fogy a víz, megint meghúzzuk lépteinket. Átkelünk a Hódos-éren, majd a műemlék Bakonyvasút sínjein. Jobbról tömött parkoló, majd a Vinye.hu nevű büfé: harmadik EP, persze ellátással. Zsíros kenyeret választok, zöldpaprika-karikákkal díszítek, paradicsomot sózok. Tesóm persze a lekvárokat gusztálja, majd keni; mindenki elégedett. Kellemes a fröccs is a büfében, aztán mosdó – indulhatunk is? Hopp, ismerősök odakint az asztalnál! Ildikó, Gyuri, Norbi… Ők reggel előbb rajtoltak, most beértük őket, de innen is előbb elindulnak.


Kisvártatva mi is, bár aztán megint megálló jön, néhány perc múlva: Kőpince-forrás! Nagyon finom, hűs vize megérdemli a kis várakozást, és neki is vágunk a következő emelkedőnek. Ravasz, majdhogynem sunyi a Zörög-hegy, helyenként komisz emelkedővel, de a többi szakasz is kitartást, energiát követel. A trükkös, egyáltalán nem könnyű hegyek között tartom számon, most is megdolgoztat. Aztán felérkezünk a tetőre, de nem találjuk a pontot. Talán később? El nem mentünk mellette, az kizárt… Kopnak a száz méterek, sőt, kilométerek is, de: sehol senki. Le is teszünk róla, aztán – már a lejtős szakaszon – mégis csak ott a bója, meg két pontőr. Szabadkoznak, megnyugtatjuk őket, semmi gond nincs. Hogy a kép teljes legyen, ők is ellátmánnyal (gyümölcszselé-szelettel) engednek tovább.
Vinye óta zöld sáv a jelzésünk: a Rómer Flóris emlékúton vagyunk. Zúgás lefelé, kicsit megkocogjuk: a lejtő szöge ezt kívánja. Gyuri bukkan fel előttünk, elbeszélgetünk. Hamarosan a többiek is feltűnnek a lejtőn, beleérkezünk a mélyútba, jó a hangulat. Feltűnik Csesznek, átbújunk a főút alatti átjáróban, koptatjuk a falu utcáit. Jobbra fent a várrom: fotóznám, de az ellenfényben igen szerény lesz az eredmény. A nap ugyanis itt már igen komolyan tűz, az aszfalt meg visszaveri – elhatározzuk, hogy visszafelé mosakodunk majd a kék közkútnál. Erre azonban nem kerül sor, mert már az ellenőrző ponttal szembeni kocsmában – ahol amúgy rendkívül finom a fröccs! – kulturált körülmények között ezt megtesszük. A pecsét mellé kapott csokit majszolom a visszafordító szakaszon. Újra át az út alatt, és most balra el, igen… rá a sárga sávra: ez pedig a Dornyay Béla emlékút.

Aztán megint balra, le a széles kocsiútról, be a sűrűbe. Az Aranyos-völgyben, Károlyháza közelében is elhaladunk, távvezetékeket kerülgetünk, majd gyorsan a Cuha-patak völgyébe érkezünk. Követjük annak vonalát, és látjuk, hogy igencsak alacsony a vízszintje – hiába, sok aszályos idő van a hátunk mögött. Egyre nagyobb lesz a népsűrűség: csalhatatlanul jelzi, hogy közeledünk a Porva-Csesznek vasúti megállóhoz.



Át a hídon, itt vannak a sárga épületek és a sínek. A tavalyi igen kedves pontőr-párost is felismerjük, kölcsönös üdvözlések; ők vitaminnal kínálnak. A büfé meg hideg kólával: élünk ezzel is; bármit meginnék, ami hideg… Kilépünk, indulunk: Ildiék csapata érkezik. Követnek, mint az árnyék, igen hasonló most a tempónk.
Zöld sáv jön megint, igazi technikás, nehéz tereppel. Ennek oka részben maga az út: hullámzik fel-alá, néha patakmederbe le, néha köves emelkedőkön fel. Nagyobb részben azonban a növényzet jelenti a kihívást: sűrűn benőtt vékony ösvények, sokszor bokros-szedres, sokszor embermagasságú csalános szakaszok váltják egymást. Jut bőven kidőlt fa is, lehet választani: alatta vagy felette tovább? Aztán kiérkezünk az erdő szélére, jobbos kanyar – és kezdődik a Katlan. Körülbelül négy kilométer lesz, nyitott völgyben, többnyire árnyék nélkül, homokos-löszös-poros utakon. Mindezt harminc-valahány fokban, délután kettő és három között… A látvány azonban impozáns: jobbra a horizonton a már bejárt magaslatok, beleértve a Kőrist is, alattunk pedig lassan előbújik a völgyben Porva.
Beérkezünk, kék nyomós kút fogad: ezt direkt a túrázóknak tették ide, vélekedik öcsém. Mosakszunk, próbáluk szabadulni a sótól, nehogy a szemünkbe jusson.
A porvai bolt és kocsma egymásba nyílik, itt is - ott is hideg italokkal! Valószínűleg átlag feletti a mai forgalom, úgy sejtjük: az újabb pont ugyanis éppen előtte található. Roppanó, friss szilva, szintén roppanó kétféle pogácsa, izó-por egyaránt jut megint, de azért bekukkantunk a fenti intézménybe is… És aztán kis visszaforduló, és jobbra el a sárgán: a Katlan maradék szakasza. Ez már gyorsan elfogy (vagy csak jól jött a frissítés?) – tény, hogy hamarosan a Templom-dombhoz érkezünk. Balra Borzavárra jutnánk (ahonnan megérkezik az OKT), most azonban jobbra, az aszfaltra térünk; kicsit használjuk is. Szerencsére mindkét jelzés behúzódik a fák közé, ahol szűk út kanyarog, de árnyas-hűvös szakaszon. Nemsokára aztán felbukkan előttünk Szépalmapuszta. Az OKT egyenesen megy tovább, mi viszont maradunk a sárgán, ami meg balra kanyarodik. Átvágunk a karámok mellett, jobbról mellőzzük az Arborétumot, és beérkezünk az utolsó ellenőrzőpontra.
Hűvös fák alatt kínálják a sütiket, gyümölcsöt – és jéghideg vizet, egy slagból. Rejtély, hogy miért, de tényleg jéghideg. Remekül használható inni, kulacsot tölteni, meg persze mosakodni is. Felfrissülve vágunk az utolsó forró kilométernek: átvágunk a füves dombon, és be az erdőbe! Ildi megelőz bennünket, a célig már nem is látjuk... Az erdei hűvös szakasz aztán (egészen kis kihagyásokkal) kitart végig, egészen Bakonybélig. Igaz, az aszfalt is: hamarosan erdészeti úton halad a sárga sáv, a Száraz-Gerence mellett. Ami szó szerint megfelel a nevének: kizárólag a kövek, sziklák láthatók a medrében. Balról és jobbról meredek oldalak, sziklák és erdők: lenyűgöző látvány.
Ez a szakasz több távnak is „befutó” – ennek megfelelően a széles út szépen teli van túrázókkal, akiket rendre utolérünk. Futásról ugyan nem tudom meggyőzni öcsémet, de erős tempójú gyaloglásról igen. Már jóval korábban lemondtam a tavalyi eredmény megdöntéséről, de azért… toljuk meg, na. Legalább szépítsünk, amit lehet! Na, az erős tempó azért jól sikerül, egy csoport egyenesen „Terminátoroknak” titulál bennünket, amikor elmegyünk mellettük. Aztán a faluba érkezünk, és a hajrázás a szépítéshez tényleg elég lett: végül a tavalyi időnél tíz perccel lassabban, 9:26 alatt sikerül teljesíteni az 51 kilométert. Teljesen elégedettek vagyunk: húzós terepen, komisz melegben túráztunk; alaposan megmozgattuk magunkat.
A rendezők fogadnak, a hangulat most is emelkedett; igazán jó beérkezni, megpihenni. És persze inni, inni, inni! Aztán jöhet a célkaja. Nagy örömünkre már nem csak mákkal, de lekvárral, fahéjjal (ld. öcsém), vagy akár tejföllel és sajttal is kérhető. Ez utóbbiból pusztítok el egy jó tányérnyit, miközben megcsodálom az idei (újabb mintájú) jelvényt és a szép oklevelet. Aztán pecséteket gyűjtök be: a túra része az Észak-Dunántúli Kupának és a Cartographia Kupa sorozatának is. És itt sikerült megszereznem a Nyári túramozgalom arany-jelvényét is. Viktortól meg is kapom; újabb tetszetős zsákmány a falra, otthonra! Érkeznek a csapat tagjai, megjött Adrienn és Péter is... aztán bekocog Zoli barátunk is, elégedetten és mosolyogva – és már le is szögezi, hogy ide jövőre is el kell jönnünk.

Senki nem vitatkozik vele.

2017. augusztus 22., kedd

Bauxitkutató 30 TT - ahogy én láttam...

Balaton-felvidék? Persze, akármikor, akárhányszor! Kilátók, fantasztikus panorámák, balatoni borok, egyedi építészeti emlékek… Többször bejárt, ismert utak – és vadregényes, ritkán látott tájak. Ismerősök, barátok, remek csapat, jó hangulat… és még eső sem lett!

Minden előrejelzés több-kevesebb csapadékot jósolt, Réka is esernyővel szállt be a szombathelyi pályaudvar előtt. Ildikót ablaktörlővel vártuk a nyolcas út mentén – de aztán ennyivel meg is elégedtek az égiek. Rövid töprengés után maradtam az egy szál póló mellett a rajtnál, de a dzsekisek is hamar felfűzték azt a zsák hátára… Utóbb meg aztán egyenesen nyári meleg, sőt, szinte kánikula lett – de ennyire még ne szaladjunk előre az időben. A balatonalmádi Zóna étteremben igen gyorsan sikerült a rajt-procedúra négyünknek. Tartok tőle, hogy sokakat otthon marasztalt az időjárás; bizony, nem láttunk hömpölygő tömeget. Ez a túra még csak második rendezés, de egy nagy múltú és tapasztalatú egyesülettől. A tavalyin igen jól éreztem magam, és ezúttal sikerült másokat is megfertőznöm.
Megkezdjük az aszfaltozást: Almádi hosszú és széles, a rajt-cél pedig szépen a közepén van. Egyelőre azonban leköt bennünket a kiváló idő és levegő, meg így együtt négyen még nem is mentünk. Élénk beszélgetés mellett hamar ki is érkezünk a Halacs-völgybe. Kisebb-nagyobb házak, présházak és szőlők között emelkedünk, a Balatoni Kék útvonalán haladunk. Naná, hogy felidézzük az öt héttel ezelőtti Kék Balaton 100 TT-t, amin hárman is ott voltunk: igen kellemes emlékek jönnek elő. Megérkezünk a Csere-hegyhez, és nekiveselkedünk az emelkedőnek. Az éjszakai eső nyomait kutatva-várva egészen megnyugodhatunk: a zsenge zöld színeken kívül nem sok minden emlékeztet rá. A terep kiváló, jobb talán nem is lehetne: hiányzik a por, de a sár is – így egészen kiváló, szinte rugalmas szakaszokon járunk. Leszámítva persze a köves-sziklás részeket, de gond nincs ott sem. Megszuszogtat ez a rész, persze, de alig várom már a tetőt, ahol méltó jutalom vár.


Igen, a Csere-hegyi kilátó az egyik legszebb ilyen épületünk, szerintem. Vörös kőből, reneszánsz-gótikus stílusban építették 1935-ben. A torony fából készült kiegészítése a 2001-es felújításkor került rá, így már majdnem 12 méter magas lett. Kiváló kilátás nyílik a Balatonra, de a Bakonyra is. Ez egyben első ellenőrzőpontunk: megkapjuk a pecséteket, és indulunk is lefelé.

Az út továbbra is remek, de szűk, egyszemélyes, vízmosásos: figyelni kell kövekre, gyökerekre. Leérkezve pedig egy méretes kutyára: hirtelen bukkan elő, morogva, „persze” póráz nélkül. Nem bánt, fiatal még, satöbbi. Aha. Az ijedtség aztán elmúlik, de az emlék kellemetlen. Szerencsére balról felbukkan a kőbányából kialakított Amfiteátrum és kellemesen szép környéke; oda figyelünk már. Utána meg már maga Alsóörs, aszfaltra érkezünk, és hamar előttünk a kis kocsma. Negyedszer járok itt, de először eső nélkül, vicces. A pompás fröccsöt nem szívesen hagynám ki: túratársaim szerencsére kedvesen megértők, köszönöm!
Mindenki eszik-iszik pár falatot, ami nem is jön rosszkor, hiszen újabb kihívás előttünk: jöhet a Somlyó-hegyi kilátó! Szép kanyart teszünk a faluban előtte, és közben remek kilátások gyönyörködtetnek. Vörös kőből épült házak, kerítések és falak között fel-felbukkan a Balaton tükre, Tihany félszigetének sziluettje. Elhagyjuk a református templom bájos tornyát is, és hamar itt a faluvégi tábla. Jobbra térünk a kék háromszög-jelzésre, és nekiveselkedünk az emelkedőnek.
Egy (padokkal kiépített) pihenő után fent is vagyunk; az út itt is kifogástalan. Ahogy már tudtuk, számítottunk is rá, Edina (és pici lánya) fogad minket. Jó szusszanni és beszélgetni egy kicsit, aztán jöhet az újabb panoráma, odafentről. A Somlyó-hegyi kilátó is lenyűgöz bennünket, függetlenül attól, hogy ki hányadszor hódította meg. Aztán elköszönünk, és a kis kitérőt követően visszamegyünk, még mindig a Balatoni Kék vonalára. Egészen Lovasig azt követjük, és majd csak bent a faluban, a két templom után veszünk tőle búcsút.

Sárga és zöld sáv jönnek, néha váltakozva, majd később piros is lesz – ezek segítségével járhatjuk be a Királykúti-völgy szépséges ösvényeit, és szerezhetünk közben maradandó élményeket. Maga a völgy vonulata, látványa is lenyűgöz. Árnyas és remek, friss levegőjű klímája, a változatos növényzet, a kolomp-szó mellett legelésző tehenek… mind fokozzák ezt. De számomra a hab a tortán a mellettünk csobogó patak: apró, de látványos zuhatagjai, mini vízesései hihetetlenül varázslatosak, és végtelen nyugalmat, békét sugároznak. Aztán hajtűkanyar jön, és át a hídon… hát persze! Tisztások és erdők, majd egy hangulatos pihenőhely, ahol padok, asztalok, sőt, még egy szabadtéri kemence is fogadja a kirándulót. 
Hát most ennyi időnk sajnos nincs, tűzifánk még kevésbé, így folytatjuk az utat egy újabb gyönyörű rész felé: meg is érkezünk a Király-kúthoz. Ez már piros sáv, ahol tévesztünk is egy kicsit: a másik „ágon” indulunk, de száz méteren belül korrigálunk.
Friss, finom víz és békés, csendes kis szurdok. Pihenő, padokkal, asztalokkal és esőházzal. Vendégmarasztaló ez is, de nekivágunk az emelkedőnek, és ha nem is sokat, de folyamatosan felfelé megyünk. Így jutunk el az őskori festékbányák közelébe, ahol a 3. EP pontőrei fogadnak. Váltunk pár szót, és jöhet a zöld sáv, jobbos fordulóval. Hamar elérkezünk a Dellő nevű részhez, ahol karámok is láthatók – és újabb jobbos irányváltás.
A Malom-völgy következik, nagyon szép, hangulatos ösvényeivel. Itt is patakot kísérünk, árnyas fák között. Ez most már egyre komolyabb előnyt jelent: a nap ugyanis „hétágra süt”, ahogy mondani szokás, és a hűvös részek felértékelődnek. Felbukkan a Geológiai bemutatóhely, ahol a Balaton-felvidék több száz millió évvel ezelőtti kialakulásának nyomait lehet megfigyelni. Itt futunk össze Timivel és Norbival: örülünk az újabb találkozásnak. Együtt érkezünk be a közeli Felsőörsre, és kanyargunk kicsit a zegzugos utcákon.
Aztán – egy lépcsősoron leérkezve – bejutuk a központba, majd elhaladunk a román-kori prépostsági templom közelében, és bekanyarodunk a Civilház már többször meglátogatott udvarára. Barátságos pontőrök fogadnak bennünket, finom friss gyümölcsökkel és kellemes fröccsel, friss vízzel. A tavalyi zsíroskenyérre is számítottam, ami helyett azonban egy csomagolt piskóta-szelet van idén. Mi tagadás, ez nekem csalódás, de szerencsére hoztam szendvicseket, tehát nem lesz gond. Még pár szem szőlő, és mehetünk! Kibővült, hat fős csapatunk hagyja el a Pocca- majd Pityorka-dűlőkön át a falut: innentől nincs turistajelzés egy ideig; helyette bóják mutatják a helyes utat.


Szőlősorok között járunk, déli irányba tekintve megint megpihenhet tekintetük a Balaton tükrén, és szépen kivehető a ma már bejárt Somlyó-hegy is a kilátóval. Gond nélkül feljutunk a Felső-hegyi csőkilátóhoz, ami – nevével ellentétben – sajnos semmilyen panorámát nem nyújt, lévén hogy nem látogatható. Kár; bízom benne, hogy valamikor felújítják ezt is. Timi és Norbi újra kettesben folytatják, így tőlük itt elköszönünk. Sárga háromszögön ereszkedünk a pecsételés után, nagyon kellemes erdei részeken, majd utunk beletorkollik a zöld sávba.
Balra fordulunk, a Remete-völgybe, és a régi balatonalmádi vasút nyomvonalán megyünk (ami 1969-ben sajnos megszűnt). Kicsit felkanyarodunk jobbra, hogy aztán ott, a Cser-hegy oldalában gyönyörködhessünk a balról minket kísérő Vödör-völgy látványában. Itt is sok-sok szőlő és gyümölcsös között járunk (néhol muszáj megkóstolni pár szem szilvát), emelkedőn felfelé. Túrázó megy előttünk: nagyon lassan, de utolérjük. Jé, szia, Vera! Lám, újabb ismerős. Innen öt fős a kis csapat, jókat csevegünk, fogynak a kilométerek. A Kő-hegyet észre se vesszük, bár én már a zöld balos kanyarjára fókuszálok. Tavaly itt alkalmi túratársammal jó 150 métert tévesztettünk – ezt a kitérőt most megspóroljuk.

Ereszkedünk le (egy újabb) Malom-völgybe, és már alig várom a tavalyi nagy felfedezésemet. Fel is bukkan a jobbra felvezető ösvény, és az egész csapatot arra invitálom: itt az Ember-szikla! Nem része a túrának, nincs fent EP, de szerintem bűncselekmény kihagyni. Mindenki feljön, és senki nem bánja meg, pedig alaposan megdolgoztat fizikailag és technikailag is. Bámulatos innen a kilátás Szentkirályszabadjára, meg a környező hegyekre, erdőkre-mezőkre.

Környező? Egészen Veszprémig ellátunk, de a horizonton kivehető még a Kőris-hegy is. Na, oda majd – reménység szerint – egy hét múlva készülünk… most fotózunk, nézelődünk, és leereszkedünk.

Átkelünk egy fahídon, még a falu előtt. A térkép szerinti kék kereszt csakugyan zöld sáv a valóságban (ahogy a rajtnál fel is hívták rá a figyelmünket). Füves rész, gyalogúttal, miközben jobbról az imént megmászott sziklák fehérlenek. Aztán erdős rész, és hamar felbukkan a Malom-réti pihenő. Itt érkezik meg a Balatoni Kék sáv (és itt érkeztünk meg mi is öt hete). Ahogy akkor is, most is EP fogad, kaphatunk vizet is, meg pár jó szót: már csak a cél van hátra! 
Mi ezt másként gondoljuk: orvul ide is beiktattam még egy plusz kitérőt, és túratársaim többsége csatlakozik is az ötletet. Réka a célba ereszkedést választja, mi négyen pedig – Balatonalmádiba érkezve – egy helyütt elhagyjuk a zöld-kék sávot, és kanyargós, komolyan emelkedős utcákon feljutunk egy pici kilátóba. Hiába pici – merthogy egy magaslat tetején nyugszik. Az Óvári messzelátónál járunk, és ma még egyszer fantasztikus panorámában lehet részünk. Ildivel ketten már ismertük, de bennünket is megfog a varázsa. A hatalmas vízfelület, az alattunk nyüzsgő város, balra pedig a ma végigjárt szakaszok mind-mind bámulatosak.

Még egy látványosság hátravan: a mozdony! A már említett megszűnt vasútvonal mementója: egy fekete gőzös a vasúti híd tetején emlékezteti az utókort a hajdani dicső múltra. Elhaladunk alatta, később pedig kocogó-futó tempóra váltunk, mert a terep lejtése ezt kívánja… Követem az előre megrajzolt, speciális itineremet, és le is érkezünk a reggel már bejárt kék vonalára. Itt pedig már csak pár száz méter, és beérkezünk a célba. Most is barátságos a fogadtatás, megkapjuk a kitűzőt és oklevelet, pecsétet a gyűjtőfüzetbe. És eleget teszünk az invitálásnak: a szomszédos helyiségben igazán gazdag, tartalmas gulyással fogadják a visszatérő megfáradt turistákat. Hogy kerek és egész legyen minden, indulás előtt még egy finom kávéval tesszük teljessé ezt a remek vasárnapot. Balaton-felvidék? Persze, akármikor, akárhányszor!


2017. augusztus 14., hétfő

Tihanyi koponya 11 TT - ahogy én láttam...

Kis helyen rövid táv – de komoly kihívásokkal és szintekkel. És lenyűgöző panorámákkal, fantasztikus kilátásokkal, sok-sok élménnyel és változatos környezettel. A Tihanyi koponya teljesítménytúra – meghökkentő neve mellett is – kellemes vasárnapi (és akár családi) program.


Eredetileg a hosszabb (egész pontosan dupla) távot terveztük, de kis családom is intenzíven érdeklődött az esemény iránt. Így aztán hatan, tesóimmal kiegészülve kanyarodunk be a tihanyi parkolóba, árnyas fák alá. Itt fogad minden indulót Tibor, a rendező – egy autó csomagtartójánál. Hát, tavaly (amikor először vettem részt ezen a túrán) meg is lepődtem a számomra szokatlan módon… most már persze nem. Kitöltjük a nevezési lapokat, fizetünk és meghallgatjuk az instrukciókat. Pontban fél tizenegykor aztán útra kelünk, át egy kis réten, és itt el is hagyjuk a zajt, forgalmat, nyári balatoni nyüzsgést. Az apáti templom romjánál már turistajelzés is fogad; sőt, mindjárt kettő, fonódva: a sárga sáv és a zöld T (Lóczy Lajos gejzírösvény). A jelzések mindvégig remek állapotúak (többször eszembe jut a BTHE csapata), de sok helyütt pink színű jelölőfesték is segít. Az említett templomrom pedig leginkább csak a nevében az: 1999-ben igényesen felújították, és igazán pompás látvány.

Jöhet a tulajdonképpeni kezdés! Emelkedővel, persze: fel a Nyereg-hegyre – annak is a nyergébe, hogy stílszerűek legyünk. Már itt is érdemes körülnézni, de tudom, hogy ez még csak szebb lesz majd… Sziklás-köves szakaszok a lábunk alatt; érdemes figyelni, meg fa-föld lépcsők is jönnek. Megdolgoztat ez a szakasz, gyűlik a szint, mindjárt az elején. Aztán elágazás, nem messze a kilátótól – de azt a végére hagyjuk, most jobbra megyünk, át a Csúcs-hegyre. 


Jobbra érdemes leginkább figyelni! Alattunk (szinte szó szerint) a Balaton, és kiválóan látható a félsziget „nyaka” is, két öböl között. Mögötte a Felvidék szépséges lankái, amiket pár hete volt szerencsém bejárni a Kék Balaton 100 TT-n. Balra, kicsit távolabb a Hegyestű, még messzebb a Tanúhegyek, egészen a Badacsonnyal bezárólag… Fenséges látvány! Persze azért balra is nézünk: egészen különleges sziklák, gejzír-alakzatok mellett lépegetünk. Emese nagyon élvezi őket; különösen, ha fel is mászhat rájuk.

Hullámvasút, ezerrel. Sokat ereszkedünk, és aztán sokat emelkedünk vissza. És megint: újra, és újra. Közben a Balaton mellettünk, mindvégig. És ha lenézünk, eszünkbe jut, hogy meglehetősen erősen fúj a szél. Itt fenn érezni nem nagyon lehet – mégiscsak fák között járunk többségében – de alant látványos, merthogy ügyes szörfösöket kísérhetünk a tekintetünkkel. Felülről úgysem láttunk még ilyent, megcsodáljuk hát őket.
És újabb látnivaló – ezúttal már újra idefent: a Gejzír-forrásbarlang: Sobri Jóska nevéhez is köti a legenda. Ezt természetesen közelről is meg kell vizsgálni; kicsi lányom él is a lehetőséggel. Aztán tovább, a Gurbica (vagy Gurbicsa)-tető felé, fák között egy ideig, majd újra kiérkezünk a gerincre. A látvány megint pompázatos, hatalmas víztükör odalent, csodaszép kék és zöld színek mindenfelé.
Lejtő jön, jól futható, megiramodunk – aztán kilátópont, a sokadik, megállunk pár fotó erejéig. Jól kivehető a déli part, meg a sztráda völgyhídja is. És a saját partszakaszunk, meg az előttünk lévő erdő. Azon is túljutunk, elágazás jön és padok – közvetlenül a Tájvédelmi Kutatóház barátságos épülete előtt. Itt rövid piknik következik, majd energiával feltöltekezve rátérünk a jobbra bekanyarodó útra.
Hullámzó terep, de már nem sokáig tart ez a szakasz. Amikor már majdnem leérkezünk a félsziget déli csücskébe, a Hálóeresztőnél balra elkanyarodunk. Mivel azonban ez egyúttal az első ellenőrzőpont is, felírjuk a kódot, és csak utána térünk rá a sárga kereszt jelzésre. Valóban összekötő út, átvezet bennünket a S- jelzésről a Belső-tó partjáig. A zöld T-jelzés – egy rövid szakasz után – ismét becsatlakozik.
Így haladunk előre az erdőkben, ez már a Gejzír-mező. Balról a Somos-kúp, jobbról a Cser-hegy látható… és a gejzír-tevékenység sok-sok mementója. Megjön a Z+ (sőt, a zöld barlang-jelzés is): az Aranyház közelében járunk. Tesóim előre mennek, Emesével felfedezik az Átjáró-barlangot – mi Jutkával nekivágunk a tényleg kicsi, talán száz méteres kitérőnek.
Igencsak megéri! Ők még nem látták az Aranyházat, és cseppet sem bánkódnak a plusz útért és szintért. A gejzír-tömb maga is látványos, a kilátás szintén… és hát Tihany egyik nevezetességénél vagyunk. Megérkezik a másik kis csapat is, Emese lelkesen mesél, majd sziklát mászik. Megmutatjuk neki a kilátót és a Belső-tó partját: oda, arra megyünk. Ürgék! – csillan fel a szeme, emlékezvén a tavaly nyári élményekre. Ezt persze nem tudjuk garantálni és megígérni neki – de azt igen, hogy túra után megpróbálunk összehozni egy „találkozót” a Levendula Ház közelében.


Hamar felbukkan aztán a Belső-tó, a partján legelésző szürkemarhákkal. Ezt a partot kísérjük egy ideig, kellemes füves szakaszon, és az északnyugati „sarkához” érkezve felbukkan a 2. EP. Itt pecsételni is lehet, kislányom örömére (és közreműködésével), meg – stílszerűen – Balaton-szeletet is kapunk. Iszunk is egyet, és bekanyarodunk a szőlők közé. Egy ideig követjük a sorokat, míg balról az őslevendulás látható. Felidézzük a februári sarat, ami itt alaposan megnehezítette a dolgunkat… most porszáraz az út; szó szerint.
Visz a zöld háromszög-jelzés, meg a pink festések is mutatják: jobbra kanyarodunk, a Farkasverem környékén, a már percek óta horizonton látható Apáti-hegy felé. Meg persze a kilátó, hát igen…
Az Őrtorony-kilátó, ami megosztotta az embereket, pedig még egy éves sincs. Nekivágunk mai utolsó emelkedőnknek, és igen hamar fent is vagyunk, a tövében. Nem egyedül: sok kiránduló, túrázó szintén ezt választotta célul, nagy a nyüzsgés. Feljutunk a felső szintre, itt elég erős a szél is. Ez sem szegi kedvünket: alaposan körbenézünk, mutogatjuk a lányoknak a nevezetességeket. Meg persze fényképezés, csoportkép is, hát persze.



Kizárólag lejtők jönnek már! Előbb az elágazás (ahol pár órája elkanyarodtunk) majd tovább, észak felé. Messze Füred látszik – az égen pedig papírsárkány repül: újabb élmény Emesének. És a szűk, keskeny – de ismerős ösvény, hiszen ezen jöttünk felfelé is. A lejtő és a lépcsős szakasz is elég meredek, de figyelünk, nincs gond, esés nélkül megérkezünk a templomromhoz. Aztán már csak a kis füves szakasz, meg az országút, mellettünk – és ott is vagyunk újra a parkolóban.
Még mindig nagyon sok az autó, de megtaláljuk Tibort, és kicsi lányom büszkén veheti át az újabb díjazást: megint sikeresen, szépen szintidőn belül sikerült befejeznie egy teljesítménytúrát. Aztán szörpözünk, sütizünk, de a megmaradt szendvicsek sem vesznek kárba… Nincs mese: a rövid, 11 km-es táv 424 méter szintet tartalmazott; ezért meg kellett dolgozni. Ürgét azonban nem láttunk, így hát – eleget téve az ígéretnek – a Levendula Házhoz gurulunk, ahol aztán ez a kívánság is teljesülhet. Teljes hát az öröm, és az alvás is jól esik hazaúton… Viszlát, Tihany, máskor is!