A Kötelező Hazai.
Volt még egy túra aznap, amire igen szívesen mentem volna, de hát a
Kőszegi-hegység számomra természetesen kihagyhatatlan. Ebben a gyönyörű őszben
pláne! Nem is bántam meg, bár akadtak magasságok és mélységek – minden
értelemben.
A tavalyi egyedüli futam után megint Zoli öcsémmel mehettem
együtt, aminek örültem. Hogy ő is örült-e, abban kevésbé voltam biztos, mert
előre riogattam (félig viccesen, félig komolyan): meg kéne javítani az akkori fantasztikus
időmet, a 8:41-et. Végül nem zárkózott el, amivel legalábbis nyugtalanná tett…
Zoli barátunkkal hármasban aztán jó hangulatban érkeztünk a Bechtold
Központhoz, ahol ezt tovább fokozták: Balázs, a rendező például házi
kisüstivel... Aztán különválunk: Zoli is ötvenen van, de saját tempóban megy
végig. Kellemes bemelegítő gyanánt mindjárt az Óház-tető vár ránk, reggeli
hatos sötétben. Hogy ennek köszönhetően-e, vagy csak a zöld sáv közismerten
zegzugos vonala miatt, de sikerül letérnünk az ösvényről. Szerencsére hamar
gyanút fogok, és a térkép-programommal visszatérünk a megfelelő útra. A kilátónál
pecsételés, meg persze csodaszép panoráma a horizonton előbukkanni próbálkozó
nappal. Tudjuk, hogy ma nem sokat fogjuk látni, de legalább a száraz időben
azért bízhatunk.
Jöhet az OKT, hamar az Irány-hegynél járunk, kicsit futunk,
előzgetünk. És közben a lámpát is elcsomagolhatjuk: elég már a fény. A
Vöröskereszt csomópontjánál kissé balra tartva áttérünk a piros kereszt
jelzésre, ami aztán további remek belefutásokra csábít: hosszú lejtős szakasz,
kiváló útminőséggel. A természet pompázik, érdemes körbenézni: balról, kelet felől
egyre jobban világosodik, jobbról még sejtelmesen sötétek az erdők. Pazar
színek, ritkuló lombok, kellemes madárhangok között-alatt kocogunk. Megérkezik
a piros kör is: készülünk az egy hónapja látott vihar-döntötte fákra. Egy része
eltűnt, de azért így is van mit megmászni vagy kerülgetni. Elhagyjuk a
Borha-forrást: bármennyire is kedvencem, most kihagyjuk. Egyrészt nincs benne jelenleg
víz, másrészt nagyon erős a tempónk – abba most nem fér bele. Aztán itt a
szerpentin, mennék a jobb oldali szárán, de öcsém ingatja a fejét: balra,
lefelé! Térképet csak akkor nézek, amikor már kezd gyanús lenni – és sajnos
igazam is lesz. Na, lehet megint korrigálni; közel száz méter, bosszankodunk.
Velem fogad, első érkezés: az Alkotóház udvarára még egyszer
is jövünk ma, ez dupla ellenőrző pont. Zsíros kenyér, de valahogy nem ízlik,
inkább a teához megyek: a forró ital viszont igen kellemes. Jöhet a kék kereszt
bal szára, azaz átruccanunk a szomszédos aluba, Bozsokra – csak „kert alól”,
erdőkön át. Sok errefelé a gesztenyés: két hete kis családommal mi is itt
gyűjtögettünk. Most persze más a tempó: toljuk ezerrel, bár amikor futni
szeretnék, öcsém a ránk váró hegymenetre figyelmeztet. Barátságos pontőr fogad
a sarkon, kezdi magyarázni az utat. Mosolygok, és elárulom neki, hogy 29.
alkalommal megyek itt fel – ez a kedvenc „edzőpályám”. És tényleg! Fantasztikus
szakasz, komoly szintemelkedéssel, trükkös részekkel, meg persze sok-sok
gyönyörű látnivalóval. Ezeket most mind megcsodálhatjuk: előbb a meredek
Óriások lépcsője, majd a különleges Kalapos-kövek (itt kódot is írunk).
Aztán a
határmenti zöld érkezik a DDK mellé, és a Sötét-völgy látványában
gyönyörködhetünk. Utóbb jönnek a komolyabb emelkedők, de a szépség nem lesz
kevesebb, sőt… Így érkezünk fel a Golgotán át a fenyveshez (közben két futó már
jön visszafelé), majd esőház és kilátó: fent vagyunk!
Gyors fotó a felső teraszról, aztán hamar le, egy ideig
ugyanazon az úton. Volt osztálytársammal, Robival találkozok össze: gyors
üdvözlés, és ő fel, tovább – mi meg balra le, a piros sávra. Itt is várom a
viharkár szakaszát: vajon javult-e a helyzet augusztus vége óta, amikor
utoljára erre jártam. Akkor komoly akadálypálya fogadott, most viszont itt is
sokat dolgozhattak az Erdészet munkásai: egy-két keresztbe dőlt fa maradt csak. Remek
tempóban veszítjük tehát a sok száz méternyi szintet, és közben ugratjuk
egymást: hamarosan vissza is kell ezt majd dolgozni, hiszen (Velem után) újra
nagyjából erre a magasságra fogunk visszatérni. Így persze kissé más a sok-sok
lejtő végig járása, de az élmény nem csorbul: a látvány mindvégig fantasztikus.
A csodaszép völgyben ezer szín tarkállik, lábunk alatt vastag avarszőnyeg
kényeztet, jobbról csörgedező patak – és mindehhez pompás őszi illatok
társulnak.
Ifjú leány száguld el mellettünk: fent a kilátónál meglepetten
láttuk üldögélni – egy szál topban, bikini-felsőnél alig nagyobb holmiban. Hát,
jó idő van, de ennyire azért… talán mégsem. Tempója mindenesetre lenyűgöző, de
lassan mi is beérkezünk a pontra, újra. Az iménti zsíros kenyérre most nem is
pályázok, a tea viszont (ha lehetséges) még finomabb lett.
Féltáv, kék kereszt újratöltve! Csak most jobbra, ki a
faluból a szerpentinen. A már említett komoly emelkedő jön, és meglehetősen
rossz érzéssel vágok neki. Pedig gyönyörű szakasz, de valahogy… rosszul érzem
magam. Émelygek, kavarog a gyomrom, szédülök. Á, talán csak valami holtpont,
nyugtatom magam (meg aggódó öcsémet). Nehezen megy a felfelé, előre engedem
Zolit, küzdök. Kirándulókat előzgetünk, aztán négy muflon rohan át előttünk, majd végül felérkezünk a (felállványozott) Szt.
Vid-kápolnához – hú, de jó!
Meg a kis pihentető szakasz is, készítek pár fotót,
de nem lelkesedek, ha a Hörmann-forrásra gondolok. Jó messze van még – és
sokkal magasabban… Nekiveselkedünk ismét, és örülünk, hogy ezúttal világosban
csodálhatjuk meg ezt a részt: egy hónapja (az Őrvidék-Várvidék 100 TT-n) ez már
lámpás szakasz volt. Lassan, de fogynak a kilométerek (meg a szint), és a
fenyves után – végre! – itt a forrás. Ahol aztán megbeszéljük, és szépen
elengedjük végleg a tervet: jól látható, hogy itt ma semmiféle rekord-döntés
nem lesz.
Nagyon sok a kiránduló, szemlátomást a Hörmann felé tartanak
ők is – itt van annyi erőm, hogy belefussunk. Megéri: elsőként érkezünk oda,
hamar töltünk is, még a tömeg előtt. Jöhet az OKT és a zöld sáv közös szakasza,
ami szintén szépséges környék – főleg most, az őszi pompájában. Kellemes lejtő,
bevállalom a futást is, bár egyáltalán nem könnyű. Szendvicsemet keresem, és
kiderül: a rajtban felejtettem, amikor a zsákomban pakolgattam. Na, még ez is…
De gyümölcspürével pótlom, öcsém müzliszeletet nyom a kezembe: megoldjuk. Ehhez
jön a piros, ropogós alma, amit meg a Stájer-házaknál kapunk: kicsit el is
diskurálunk a pontőrökkel. Itt a nap is kisüt, pazarul bevilágítva a kis
meseházakat.
Aztán elköszönünk az OKT-től, de a zöldön maradunk továbbra is.
Sőt: még annál is tovább. Mármint a többiekhez képest. Ahogy tavaly is, most is
azt választjuk, vállalva kis többletet távban és szintben egyaránt – viszont
járhatóbb, szerintem szebb és számomra sokkal ismertebb ez a rész.
Szinte egyik pillanatról a másikra, de rám tör megint a
rosszullét – ám ezúttal a megkönnyebbülés is. Gyengén és kábán, de folytatni
tudom, és csak remélem, hogy nem lesz gond a szintidővel sem. A
Szikla-forrásnál a friss víz igazi kincs, és készítek egy izót is. Jobban
vagyok, a táj most is lenyűgöz, és nekiveselkedünk a Zeiger-nyeregnek.
Sohasem
könnyű, most meg kimondottan nehéz. De felérkezünk, és meglepődve, de
megelőzzük a topos lánykát. Egy lendülettel nekivágunk a Tábor-hegynek is, de
aztán a lendület megtörik: két (fényképezésnek hazudott) megállást is be kell
iktatnom. A magassági pontnál felírjuk a kódot, és ereszkedni kezdünk a
szedresben. Öcsém – szokásához híven – azonnal a tüskés ágakat böngészi, és a
türelem (meg az érintetlen, járatlan környék) meg is hozza gyümölcsét. Szó
szerint: sok finom, érett szemet találunk, Zoli szerint ez nekem most gyógyszer
lesz.
És mennyire az lett! Rendkívül sokat segített, és innentől már semmi
gondom nem akadt a gyomrommal. Kellemesebb tempóban folytathatjuk, bejárva a
Paradicsomos környékét, ami meglehetősen kiesik mindenféle járt és közismert
résztől. Turistajelzés sincs, csak a túra saját fehér pöttye, de az pont
elégséges. Futó páros előz, Gábort ismerem fel; köszönünk. Nagyon szép környék
ez is, és mind az utak, mind a szintek sok beszélgetést engedélyeznek. A végén
szigorúan meredek lejtő fogad: készülünk rá, óvatosan, gond nélkül érkezünk le.
Pecsétet és vizet is kapunk az itteni pontőrtől, meg
információt: csak a négy futó van előttünk, ahogy sejtettük is. Jöhet a
hosszú-hosszú, hat kilométeres ereszkedés. Az első kettő még erdei úton – a
maradék sajnos aszfalton.
Mellőzzük a Kereszt-kúti pihenőt: gyerek-zsibongás és
pihenő felnőttek maradnak mögöttünk. Balról többször is fantasztikus panoráma
nyílik a szomszédos Rőtfalva (Rattersdorf) völgyére. Jóleső érzés végignézni:
arrafelé is bejártuk már a környéket – itt is, ott is ismerős pontok,
szakaszok.
És újabb csodaszép erdők, hegyek és völgyek, hatalmas fák, meredek
oldalak. És továbbra is festő palettájára kívánkozó színek. Meg a hulló levelek
halk, surrogó nesze, ami néha eső-hangnak tűnik – de mindig tévedek. Borúsan,
de tart az idő, a hőfok meg éppen ideális túrázni.
Így érkezünk le a
Hétforráshoz, ami innen felülről látszik csak igazán: micsoda mély völgyben
van. Pecsét és Előd vezér, meg pár kattintás – és jöhet az Óház emelkedője: egy
kilométeren 167 méter. Igaz, hogy sokat javult a közérzetem, de tudom, hogy ez
most szigorú lesz. Meg is beszéljük öcsémmel előre, hogy csak okosan,
pihenőkkel, túlhajtás-mentesen kell ezt a szakaszt megoldani. Így is teszünk:
három szuszra, de kipipáljuk, és az utolsó bélyegzőt is begyűjtjük. Zsíros
kenyeret köszönjük, nem kérünk, viszont a kínált házi pálinka újabb gyógyír,
tényleg.
Újabb panoráma-fotó fentről, és megkezdjük az ereszkedést, a
reggeli feljutás fordítottját a zöldön. Jó tempóban, némi kis belefutással
itt-ott; a terep továbbra is ideális, a környezet továbbra is szépséges. A
szerpentinhez érkezünk, és – szinte hihetetlen! – ugyanott találkozok Szilvivel
és Péterrel, mint tavaly. Pár szót váltunk (a jövő évi Őrvidék százasról,
persze…), és jöhet a lépcső, meg az utolsó vadregényes szakasz. Aztán
beérkezünk a város első házai közé, a Hermina utcába, és máris felbukkan a
Bechtold Központ szabályos kör alakú épülete. Laci öcsénk fogad bennünket, aki lazán
letudta a 35 kilométeres távot, remek idővel. Hátul az udvarban pedig a befutó;
sokan pihengetnek, esznek-isznak, beszélgetnek. Mi is csatlakozunk, miután
megkapjuk a díjazást Balázséktól: idén újfajta kitűző dukál; tetszetős. Ezeknél
is jobban örülök a jó hírnek: fontolgatják a jövő évi (30. rendezésű) „retró”
hetvenes távot! Erősen biztatjuk őket, és őszintén bízom benne, hogy legalább
egyszer nekem is lesz hozzá szerencsém. Aztán jöhet a szendvics (a kapott, meg
az általam itt felejtett is), és közben hálákat adok: hát sikerült, beérkeztem!
Ráadásul bőségesen szintidőn belül, 9:15 alatt – több, mint elégedettek
vagyunk. Tíz perccel később pedig megered az eső, amire már csak mosolygunk:
hát ez egy ilyen nap volt! Nehézségekkel, küzdelemmel, de sok-sok remek élménnyel
és színpompás tájakkal bocsát haza a legeslegszebb táj: a Kőszegi-hegység.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése