Világok határai: Vértes és Gerecse, tél és
nyár, nappal és éjjel. Igen, az Iszkiri 100 teljesítménytúra végleteket is
felsorakoztatott. És hogy mi lett ennek az eredménye? Egy változatos, izgalmas –
és kellően nehéz, kihívásokkal teli – közösségi esemény.
Szárliget,
ezúttal reggel hét. Az egy órányi csúszásnak külső oka van, akárcsak a megváltoztatott
Vértes-körnek. Hatósági beavatkozás miatt módosultak az idei túra részletei.
Nem is kicsit: kimarad a Zuppa-tető, Szár, a Macskabükk… Igaz, helyette ismeretlen
szakaszokat is látok Gyula remek térképein és rajzain. Mindez persze csak
megerősített abban, hogy ide jönnünk kell. Zoli öcsémmel tehát itt vagyunk, az
előnevezős asztalnál Jani pillanatok alatt ellát papírokkal és egy szelet
csokival is. Ismerősök innen is, onnan is: nem csoda, hogy csak 12 perccel hét
után veselkedünk neki a lecsökkent, de így is 106 kilométeres távnak.
Aggodalmunk
– egyelőre – alaptalannak bizonyul: a vetésen szépen át lehet kelni. Na de majd
visszafelé!... Biztosan dagonya vár: erre indul (és jön vissza) négy táv is. Át
az egyes úton, majd Csákányospuszta mellett – most még. A hatalmas jellegfa
gyönyörű a pompás napsütésben; itt érkezünk majd vissza. Most folytatjuk a
betonos utat, jobbról a Mária-szakadékot mellőzzük, és lepillantunk a havas
oldalaira: vajon milyen út vár odalent, visszafelé? Ahogy a szerény aszalt
elfogy, kiderül, hogy itt bizony eléggé saras. Eléggé, de nem durván:
kerülgetünk, óvatoskodunk, de szépen haladunk is: máris András és Gyula fogad
az első ellenőrzőponton. Balos letérés, sár, de gyors menet; Verával emlegetjük
a Lepkét.
És
friss, majdhogynem hideg idő! Meg szép erdők, Körtvélyespuszta apróka
kápolnája, házak és letérés – felfelé. Jeges és havas! Majdhogynem
csúszásgátlóért kiált: nesze neked március vége... Megoldjuk, haladunk tovább,
leheletünk ködében, nevetünk rajta. Kellemes hullámzás, néha sárral, de gond
nélkül. Kapbereknél jelzés-váltások, a Határ-hegynél EP, kóddal. Az
Új-osztásnál betonútra térünk, hamarosan újabb EP, a nagyon szép Mátyás-kúti
pihenőhelynél.
Meredek
emelkedő: igen, ez már az OKT. Kellemes itt menni, futók előzgetnek közben, de
jól megférünk egymás mellett. A Szarvas-kúti pihenőnél megint kód, de megint
nem pontosan a térképen jelölt helyen. Ravasz! - mosolyog öcsém.
Rockenbauer
fája, majd újra megkapjuk a zöld sávot is – az visz ki a Vitány-vár alatti
esőházhoz, ahol egy napocskát kapunk az itinerre. És zöld, vissza is: a kis
kitérőn Feriékkel kezezünk, majd mi is visszafordulunk. Ugyanez a játék jön
újra, most már tényleg Vitány-várnál. Röstellem, de először járok itt. Annál
nagyobb öröm, persze: a gyönyörű kék ég pedig pompás segítség a fotózáshoz.
Hú, de
gyorsan visszaérkeztünk Andráshoz! Gyula már előre ment, mi meg követjük a
szakadékba. De tényleg. Csak előbb megmásszuk a Körtvélyesi-kilátó emelkedőjét:
igen, a panoráma idén is része maradt a túrának, szerencsére. Na, itt aztán van
sár rendesen! Mindenki oldalaz, szélez, vagy akár erdőbe bújik. Mi is. Aztán
persze csak-csak felérkezünk, felszaladunk a háromszög alapú kilátóba,
körbefuttatjuk a tekintetünk. Beleborzongok kicsit: amerre a szem ellát… nos,
igen, azt ma mind végig fogom járni. Gyalog, oda és vissza is. Mi tagadás, meglehetősen
büszke érzés!
Lefelé
okosabban választunk utat (azaz: öcsémre hallgatok), és szinte futunk. Gyula
most már hajlandó igazolni itt-létünket. Invitálom a Kubát Hugó-túránkra, egy
kis szerepcserére: tesz is egy bizonytalan ígéretet. Aztán elköszönünk, és lebocsát
minket a szakadékba, ami Mária nevét viseli.
Vadregény,
sokadszorra is. Most így havasan új arcát fedezhetem fel, és most is tetszik.
Na jó, a tükör-jégre taposott részek kevésbé, de az óvatosság meghozza
gyümölcsét. Később már futható is – így jutunk ki a végére. A gazdasági
épületeknél komoly tömeg jön szembe (talán OKT-teljesítők), és semmi gondunk
nincs most sem a kutyákkal. És bezárul a kör – legalábbis a vértesi: újra itt a
Birkacsárda (javítják a tetőt!), a műút – és bizony gyorsan itt van újra
Szárliget is. A mező ugyanis inkább jobb lett, mint rosszabb a sok-sok talp
alatt; meglepetés!
A
Közösségi házban felhasználjuk az egyik kupont, és valami mennyei szendvicset
kapunk: benne friss rántott hús, saláta… Egy kólával még ráerősítünk, közben
pár szó Sanyival, kiváló tea a kulacsba – és indulhatunk is. Jöhet továbbra is az
OKT, jöhet a Gerecse! Jön is, de előbb a Hajagos és az M1-es fogad. A sztráda
egyszerűbb eset, az alatt át lehet bújni – előbb azonban komoly hegymászásra
(és ereszkedésre) van szükség. És ugyanez lesz majd valamikor az éjszakában is –
csak fordítva. Aha, megkezdődött ez a – tavalyról már megismert – játék. Minden
mostani emelkedő akkor lejtő lesz – a lejtők meg persze emelkedők.
Nagyegyháza
meg irdatlan hosszú, ami csak annyiban lesz más éjszaka, hogy akkor még
hosszabb lesz. De hol van az még! Jobb és könnyebb a közelebbi célpontokra
fókuszálni. Megkönnyíti dolgunkat, hogy nem egy, csak fél évre kell
visszaemlékezni: a novemberi Iszinik 100 TT is errefelé vezetett. Nincs is
gond, és az ösvények is jók. Itt még.
Aztán emelkedők jönnek, az ösvények már
kevésbé ideálisak – de jók. Mígnem a fehér kavicsos útról le kell térni… Hát ez
dagonya, nincs mit szépíteni. Gyuri és Gábor párosát érjük be, együtt küzdünk
innen az elemekkel Somlyóvárig. A komisz szakasz – szerencsére – nem túl
hosszú, de időben bizony visszavet. Fázni viszont nem kell, sőt! – nekem bizony
egy póló is elég.
Igazán
öröm megpillantani a kis házikót! Szúróbélyegző, és megyünk is, vár még egy kis
emelkedő. Aztán persze sok-sok lejtő, aszfalt és – Tornyópuszta. Naná, hogy itt
van Hotdogman! Megkésett, de kellemesen meleg ebéd, forró teával – egy adag
jöhet a kulacsba is. Egy kis aszfalt, ahol autó közeledik – benne Viki-Balázs
párosa. Üdvözölnek, és: meleg levest, teát ígérnek éjszakára! Jók az ilyen
motivációk, na…
Könnyebben vesszük a következő hullámzó terepet, pedig hajjaj,
ez nem lesz sétamenet visszafelé, tudjuk már jól. A Bodzás-rét kiváló, a
majdnem-érintett sztráda zaja kevésbé… Szerencsére elkanyarodunk tőle, még
mindig kék, jöhet Koldusszállás!
Bájos és
hívogató, akármikor járok itt; szeretem a környékét, látványát, hangulatát. Az
útvillánál aztán elköszönünk kéktől, Isziniktől: innentől sárga sáv Tatáig, és
vissza… egészen eddig vissza. Kanyarog a szerpentin; hej, de jól ismerjük már!
A volt kisréti tisztás, pad és jellegfa… szinte elsuhanunk mellettük.
Arany-lyuk: egy kis ereszkedés és emelkedő. Ez utóbbi komiszan sáros, csúszós;
figyelni kell. Na tesó, itt sem leszünk visszafelé boldogok! Aztán újra a fehér
kavicsos út: Kappan-bükk, ennél feljebb ma már nem megyünk.
Lejtő jön
(fentiekből következően), egészen a Körtemplom romjáig. Jani mosolyog és
pecsétel, meg ugyanezeket ígéri visszafelé is. Közben már a harmadik
szembejövő: igen, már a gyors futókat buzdíthatjuk, köztük Robi és Balázs is
felbukkan.
Mi ereszkedünk továbbra is, a Kálvária stációi mentén, és eszembe
jut: pár nap múlva már Nagyhét, igen. És itt a szakadék! Vadregényes, mint
mindig, sőt! A lekvár, akarom mondani, kissé puha szerkezetű talaj még inkább
izgalmassá teszi. Ezt is jól eltároljuk a rövid távú memóriánkba…
Baj,
szőlők, panoráma – és „felhőbe hanyatló”, lenyugvó nap. Kissé hűvösebb az idő,
felveszem a dzsekit – de csak a lejtő végén: addig azért kocogunk is egyet.
A
templom után irány egyenesen Tata: Est mozi – első érintés. A zsákot ledobjuk
megőrzésre, itiner a zsebbe, fejlámpa felvétele – és jöhet az Öreg-tó.
Negyedszer járom körbe, ezúttal a legsötétebb (az egy órás rajt-késés miatt).
Szerencsére a vár még jól látható, de aztán már csak a lámpafény meg a
kivilágított épületek kivehetők.
Az alsó szakaszt teljesen beburkolja a sötét,
a visszatérés így egyre kellemesebb. Közben persze kétszer is szúróbélyegző,
igazolásul. És Est mozi, másodszor is, sajtos pereccel és kólázással, és nem,
nem is gondolunk másra, csak a folytatásra. Nem hallom a Kísértő hangját, nem
érdekel, hogy itt 65-ös kitűző és oklevél kapható… Folytatjuk, egyértelmű.
Vissza!
Ennyire egyszerű a képlet. Szárliget, harmadszor – 35 kilométerrel odébb. Át a
Gerecsén, méterre ugyanott, amit már végigjártunk az előző órákban. Ehhez elsősorban
lábak és izmok kellenek – de legalább ennyire fej és kitartás, elhatározás is.
Egy pékséget még meglátogatunk, és hamarosan elhagyjuk Tatát, majd Bajt is:
jöhet a szakadék. Zoli megy most elöl, követem lépteit, várom a dagonyát, fent.
Emelkedünk, régóta felfelé szuszogunk, kidőlt fák, sziklák, mikor jön a lekvár?
Te, szerintem fent vagyunk! Á, nem létezik, még nem hagytuk el a saras részt.
Aztán kiderül, hogy: de. Észrevétlenül! Mi történt? Megszikkadt, letapostuk,
kiszárítottuk? Vagy ez a kis szél?... Rejtély, de nagyságrendeket javult, ez
tény. A későbbi szakasz is! És már itt is Jani, Gyula, pattog a tűz: Körtemplom,
sziasztok, jó utat visszafelé is!
Még
mindig érkeznek szemből túratársak, de többnyire 65-ösök, akiknek Tatán vége.
Nekünk is már csak harminc van hátra… Ketten az éjszakában, egy-egy bagoly
huhogása vagy madarak pittyegése mellett, félhold árnyékában, sziporkázó
csillagok alatt. De jó is így együtt – nem irigylem soha a magányos harcosokat.
Még egy utolsó megnyugtató telefon haza, és fogyasztjuk tovább a kilométereket.
Két hét múlva választások: el is politizálgatunk egyet. Csoda-e, ha
észrevétlenül itt az Arany-lyuk? Nekem bizony az! Hát itt is micsoda sár volt
pár órája?! Mindent felszárítottunk, letapostunk, kisimítottunk? Hihetetlen.
Nagyon
gyorsan eljön Koldusszállás, majd elhagyjuk hunyorgó fényeit; OKT újra. A
Váli-víz környéki remek úton aztán már nem is csodálkozunk. Dübörög az
autópálya, dacára az éjszakának, de aztán elmarad ez is. A Bodzás-rét utáni
cikkcakk megdolgoztat, igen – de valahogyan ezt is igen gyorsan abszolváljuk,
és ugyanilyen gyorsan Tornyópusztán vagyunk. Nem csalódunk: Viki és Balázs nagy
vendégszeretettel, sőt, meglepetésekkel is fogad. A forró teához többféle
ropogtatni való, sőt: mennyei házi süti is választható! Alaposan
(testileg-lelkileg) feltöltekezve vágunk neki a hátralévő szakasznak.
Aszfalt,
emelkedővel: soha sem lesz vége? De. Letérés és emelkedők jönnek, és Somlyóvár:
utolsó ön-ellenőrzés. Ereszkedés, és… lássuk a dagonyát! Ez tényleg lehetetlen,
hogy ne legyen ott! Ezúttal nem tévedünk – ez tényleg ott van. Szolidabb,
visszafogottabb, járhatóbb. De ott van. Megkönnyebbülés a köves út, a kissé
későbbi avaros, erdei ösvény még inkább. Aztán egy apró túlfutás, de éppen
utolér bennünket egy pár fejlámpa: „jobbra, le!”. Dani hangját ismerem fel,
köszi a segítséget!
Vadetető,
aztán mező széle, derékszögek és gödrös út. Fogy, nagyon fogy. De a hőfok is
csökken, egyre többször jég roppan lábam alatt. Nagyegyháza: igen, végtelen
hosszú, de tényleg. Átbújunk megint a sztráda alatt, jöhet az utolsó emelkedő!
Megvan, ezt nem taposták le, meredek és izzasztó, így százon túl pláne. Mert
itt már túl vagyunk azon is, sőt, közben már óráink is átálltak a nyári
időszámításra. Igaz, itt megint havas oldalakat mellőzünk, de mit számít ez?
Főleg amikor már az utcai lámpák is szemmagasság alá kerülnek…
Amikor kivilágított
aszfalt jön, befagyott szélvédők és vakkanó kutyák. A legutolsó emelkedő: a
vasút feletti gyalogos átkelő, és igen, ez is megvan! Beérkezünk, tapsot
kapunk, meg mosolyt és kézfogást. Míves jelvény, eltérő színű – akárcsak az
oklevél. Öcsém Legóból készült IXI Maxi kupája és Sanyi gratulációja… Hát
sikerült, megvan! Húsz-huszonhárom alatt; öröm, elégedettség, és: éhes is
vagyok. Vagy csak a gulyás illata miatt? De tény, hogy jól esik – Gyuriékkal,
akik szintén befutnak közben. Hát immár idén is százasok lettünk, egy remek
túrán, aminek évek óta fix helye van a naptáramban. Ugye, jövőre is ez a
Vértes-kör lesz?...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése